Úgy érzem ez itt az életem

Hála ég, hétfőn reggel minden visszaállt a rendes kerékvágásba, a nagyi haza utazott, és a gyerekek is végre elindultak iskolába, jeeeeee.
Mint említettem a nagyi és a suli mentes hét kicsit felborította az életünket, és igazából, én lettem ennek a dolognak a legnagyobb vesztese... A nagyi magában vicces, és ha visszagondolok aranyos is, de vele együtt élni egyszerűen csak lehetetlen. Az meg, hogy egész álló nap itthon legyenek a gyerekek 9 napon keresztül, mert igen megszámoltam... az maga a pokol. Ilyenkor hálás vagyok, hogy nagyobb gyerekeim vannak, relatív sok szabadidővel, mert ha 2 bébim lenne, már rég otthon lennék, valószínű idegösszeomlással kezelnének valamelyik kórházba, és ez nem vicc. Mert valljuk be, ha nagy gyerekekre vigyázol tiéd az egész nap, amíg ők suliba vannak, de ha bébid van, be vagy zárva a házba egész nap, fél perc szünet nélkül. Ebben a 9 napban nem egyszer éreztem azt, hogy nem sok kell, hogy végleg kimerüljek. Mivel előző héten főleg esténként dolgoztam, aludni nem sokat tudtam, így ez csak fokozódott azzal, hogy el kellett viselnem a nagyit, és a gyerekeket, akik persze 6 óránál tovább nem aludtak, de este 9 10 óráig nem is akartak lefeküdni. Csodálatos volt. Anyuka szerda estig dolgozott, de hát utána se éreztem, hogy többet foglalkozna a gyerekeivel. Mindegy, sokat agyaltam, hogy én mért nem kapok az ünnepre egy kis pihenőt, mint a többi au pair, de választ nem kaptam rá. A lényeg, hogy túléltem, rossz volt, eddigi legrosszabb hetem mondhatni, és nem azért mert dolgoznom kellett, de azért is na, de főleg azért mert láttam, hogy a szülők és a nagyi is otthon vannak, és a saját gyerekeiket egyszerűen csak leszarják. És kifejezetten örültek, hogy nélkülük mehetnek el ide oda...
Szerdán elkezdtük a karácsonyi dekorálást, ami mellesleg 3 napig zajlott. Szerdán 2 fát sikerült feldíszítenünk, és a lépcsőt, másnap, hálaadás napján következett a 2 másik fa, majd pénteken a zongorán építettük fel a kis városunkat cirkusszal jégpályával mindennel együtt. Kimerítő volt ez is, mivel anyuka és én csináltunk mindent, mert a nagyi csak magyarázott, apuka meg főleg aludt,  gyerekek meg gyerekek, több a kár olykor, mint a haszon :) Aztán jöhetett a playroom feldíszítése, és a kinti dolgok, tehát napokon keresztül csak csináltuk, csak csináltuk, és már most félek belegondolni, hogy kinek a feladata lesz majd leszedni ezeket a dolgokat, mert tavaly, mint kiderült, a régi au pair csinálta....kíváncsian várom a végét.
Az, hogy november 24-én már álltak a fák nekem kicsit furcsa, mi pont 1 hónappal később csináljuk a dolgokat, de ez is, mint sok már itt máshogy zajlik.

nekik sok, nekem 0 energiám volt...

6 évesen egyedül pózol

playroom

Tehát 4 karifánk van, az első a Piros, ami szinte beleillik a magazinokba, csodás, nekem ez a kedvencem, a második a Bird tree, ami egy barna karácsonyfa, csomó csomó madárral feldíszítve, ez azért a kedvencem, mert életemben sosem láttam még ilyet és ehhez hasonlót. Ez anyuka fája. A harmadik a family/kids tree, ami a legnagyobb, a Világ minden tájáról vannak rajta díszek, talán ez hasonlít a legjobban egy igazi karifára, úgyhogy ez emiatt a kedvencem, vagyis az összeset imádom, hát a negyedik, az csak egy kis fa, anyuka irodájába, semmi extra, csak szép az is.

Hétvégén szombaton, elmentünk családostul a citybe, és a Velveteen Rabbit színházi előadást néztük meg, magyarul nem tudom mi a címe, és azt se igazán tudom, hogy miről szól, mivel aludtam közbe, ahogy apuka és a nagyi is...haha. Ez szabad napom volt, de este elmentek anyukáék partizni, tehát este dolgoztam megint, vasárnap pedig szintén meló volt...haláli hetem volt az egyszer biztos.

A következő hét, vagyis a mostani határozottan jobb, iskola van, végre, azzal a kivétellel, hogy mindkét gyerekem beteg, főleg a kislány, köhög, fáj a füle, szerintem lázas is volt, úgyhogy igyekszem távol maradni tőlük, haha persze, ma reggel éreztem, hogy fáj a torkom, de rögtön ittam mézes teát, meg vagy 4 torokfájás elleni cukrot is megettem, megelőzés végett, és estére el is múlt minden bajom. Persze kimerült vagyok még mindig, és ez ma abban is megmutatkozott, hogy bagel szeletelés közben majdhogynem a mutatóujjamat is felszeltem, vagyis kis híján levágtam az ujjam, szerintem elaludtam egy pillanatra, vagy nem is tudom mi történt.
A gyerekeket imádom, egyre jobban, egyre több ölelést puszit I love you-t kapok tőlük. :)

Minden!!

karácsonyi fotónk :)

Hétfőn pl kempingeztünk, vagyis az én szobámba aludtunk, ők hálózsákba az ágyam 2 szélén, én meg az ágyamba, mert én ugye nem szeretek kempingezni, még akkor sem ha, nem a szabadban vagyunk.
Jézus, a legjobb, valami betörések vannak a környéken, mivel ez egy eléggé gazdag!!!!! környék, így anyuka kioktatott, az ajtót zárni kell, a kocsit a garázsba, a garázst bezárni, ami azért különleges mert eddig kb ha elmentünk a porschem a ház előtt állt, benne a kulccsal, a ház ajtó nyitva, a garázs szintén..szóval ez eléggé komolynak hangzik. És ha bárki csönget nem nyithatok ajtót, szólnom kell nekik, ha pedig nincsenek otthon rögtön hívjam a 911-et, mert ezek a fiatal feketék betörik az ajtót és mindent elvisznek, ami mozdítható. Tehát óvatosnak kell lennem. Ma is csöngetett anyuka titkárnője, anyuka hót fehér arccal indult le, mondta, hogy menjek utána, ha bármi van a telefonhoz fussak és rögtön 911, a gyerekeknek meg be kellett zárkózni a szobába...és közbe csak a titkárnő jött... így lehet vicces, de akkor eléggé megijedtem.

29-én volt 3 hónapja, hogy elhagytam Mo-ot, a családomat és a barátaimat. Furcsa volt visszaemlékezni a dolgokra, arra milyen is volt a reptéren búcsúzkodni a szüleimtől, a barátaimtól, aztán milyen volt az első benyomás NY ról, a Jersey családom, aztán a borzalmas szeptember 11-i repülésem, majd az itteni családommal való találkozás. Átéltem én a poklok poklát, de most úgy érzem megtaláltam a helyem.
Nem mondom, hogy felhőtlen a boldogságom, mert nem az, hiányolok dolgokat, amikkel, akikkel lenne csak teljes az én életem, boldogságom, de ez egy ilyen dolog, ez az élet, meg kell tanulni elfogadni ami épp van, nehéz tudom, még én is csak tanulok, de ezzel jár a felnőtt lét. Ideje önállóan létezni. C az az ember itt, aki segít ebben, abban, hogy túléljem a napokat néha, ő a legnagyobb támaszom itt, és nagyon örülök, hogy van nekem a világ végén valaki, akire támaszkodhatok. Szerencsésnek érzem magam. Még akkor is, ha keveset tudunk találkozni, neki a suli nekem a sok munka miatt, de mindezek ellenére jol megvagyunk. Ennél többet nem igazán szeretnék írni róla, mivel ez egy au pair blog, és persze a részletek sem mindig tartoznak a nagyvilágra :)

A karácsonytól még mindig félek, egyszerűen csak nem tudom elképzelni a szentestét, ami itt ugye nem is lesz, a szüleim nélkül, aztán a szilvesztert a barátim nélkül. Belegondolni is rossz, de ha ezt túlélem, akkor mindent túl fogok.

És én, a többi au pairrel ellentétben, nem vágyom arra, hogy most ezalatt az egy év alatt bejárjam Amerikát. Hogy  miért is? A válasz egész egyszerű, nekem ennél sokkal több tervem van Amerikával, Amerikában. És ezt most azért írom le, mert sajnálom, hogy nem tudok lélegzetelállító élményekkel szolgálni, mert nem járom be egész Californiát, aztán az egész USA-t. Az egyik otthoni barátnőm ébresztett rá egy teljesen igaz tényre, miszerint azért ment el a kedvem a blogolástól, mert én nem mindig tudok beszámolni olyan dolgokról, mint a többiek. Nagyon úgy állok jelenleg a dolgokhoz, hogy hosszabbítani szeretnék, mégpedig ennél a családnál. És ez bizony azt vonja maga után, hogy a második évemben nem mehetek majd haza, nem hagyhatom el Amcsit, mert bizony akkor nem térhetek vissza többé, amit ugye senki nem akar. Tehát a lényeg az, hogy az első évem után mindenképp haza szeretnék térni, bevallom eléggé hiányzik az otthonom, a családom, a barátaim. És mindezt a saját pénzemből...Utána pedig rengeteg mindent szeretnék itt csinálni. Nagyon tetszik ez a környék, úgyhogy sok tervem van, és ezeket az otthoni borzasztó helyzet csak erősíti bennem.

Legyetek jók, pupu Zsu